Vászonvizsla2

Szubjektív mozi-vászon-elemzések nem csak mozivásznaknak.

 

Hooligans/Green Street – Huligánok

G.S.E.

 

Hogy miért írok a huligánokról? Furcsa film, furcsa történet ahogy Alexander fejéből a celluloidra került. De csak egy portré, jó portré de nem több.

Kezdjük először is Lexi Alexanderrel, aki karate-világbajnok. A sport mellett dédelgette álmát, hogy filmeket készítsen, így kerül el Németországból (Mannheim) a UCLA-ra. A tanulmányait kaszkadőrmunkákból finanszírozta, hogy közelebb lehessen a filmezéshez. Eddig csak kevés filmet készített, amik itthon nem mondanának sokat, úgyhogy inkább hagyjuk (IMDB). Egy német karate-világbaknok az angol foci köré szerveződött huligánbandákról csinál filmet? Ez többek között azért furcsa, mert nem csak rendezi hanem írja is a filmet, ami valljuk be, nem mélyíti bennünk a hitelesség érzetét. Pedig olyan meggyőzőnek tűnt.

A hitel azonban az egyik írói társszerzőtől jön, aki ha jól számolom, a negyedik könyvét is megírta már az angol futballról. Ezek a könyvek a nem-fikció kategóriába esnek, többek között általában a fociról és a köré szerveződő huliganizmusról szólnak. Dougie Brimsonnak ez az első teljes forgatókönyve, bár valljuk be ezt sem egyedül írta, sőt a történetet valójában Josh Shelov jegyzi, aki Dougie-t használta a forgatókönyv megírásához elsődleges forrásként(aki amellett hogy több könyvet írt erről, maga is huligán). Azt hiszem mostmár mindenkinek dereng, hogy a füstös kocsmákért, és szakadt angol életvitelért Dougie-t dícsérhetjük, ha valami nem tetszik a történetben (nem értjük hogy mit akar Shannon a tömegverekedésben), az bizony Josh hibája, és ha nem találunk semmi különöset a rendezésben, azt Lexi számlájára írhatjuk. De mik is azok a jegyek amikért itt dicséret jár (vagy nem jár)?

 

A témaválasztás mindenképp eredeti, azt a világot mutatja meg ami a foci mögött húzódik, ami sokak szerint tönkreteszi, mások szerint élteti a focit. Talán a játékosokat kéne megkérdezni arról minek örülnek jobban, ha a nézők szép csendben végigülik a meccset, vagy ha üvöltve tombolnak minden jobb megmozdulásnál. (Ez is csak gladiátorviadal valljuk be.) Szóval a téma jó (azt hiszem csak négy ilyen című film készült az elmúlt harminc évben: ez, egy Kanadai-Ír gengszter-vígjáték, egy nigériai alkotás, és egy 1988-as film amiről többet nem tudok). Ha nagyon szeretnénk tanulságot leszűrni a filmből akkor a demagóg harcosok klubja utánérzés elülte után azon is elgondolkodhatunk hogy miért is ez a nagy agresszió? Tulajdonképpen azért verik félholtra egymást emberek mert a csapatuk vesztett, és a másik ezen röhög. Vajon azok a korok amikor nem voltak gladiátorviadalok, egytől egyig besorolhatók az emberiség sötét évszázadai közé? No de ezt majd a film után meg lehet beszélni. A filmben ezt az agressziót semmi nem magyarázza meg, nem ez a cél. Nem moralizál (csak a végén egy kicsit), csupán rámutat az értelem nélküli, önmagáért való agresszió jelenlétére. Itt minden társadalmi vonatkozás kimerül az észak-londoniak Zulu-zásában, ami valószínűleg csak ok a cukkolásra, bár meglehet vannak mélyebb okai is. Ebben a film egy kicsit elmarad a hasonló hangulatú alkotások mögött, hiszen nincs feltárás. Nem derül fény semmire abból hogy ez az egész miért van. Talán csak lezárt kérdésnek tekintik, vagy sem a rendezőt, sem az írókat nem érdekelte a dolog. De persze az is lehet hogy csak szerényebbek az átlagnál.

 

A film inkább Mattről, az amerikai srácról szól, aki lassan belefolyik az egészbe. Ebben a film hangulata szépen követi a harcosok klubját, ami ezt a lehengerlő magabiztosságot először mutatta meg a vásznon, vagy legalábbis a legemlékezetesebb módon. Arra gondolok ugyanis, hogy ezek a srácok kevés dologgal foglalkoznak de azzal úgy hogy nem tudsz nekik nemet mondani. Vagy lagalábbis nehezen. Szegény Matt most jött a Harvardról, és belecsöppen egy huligánbandába. Tulajdonképpen végig kívülálló marad, ami rendezői érdem, hiszen azt hiszem nehezen értettük volna meg a váltást, ha a harvardi végzős diák egszerre csak érdes londoni huligánná cseperedik. Matt storija valószínűleg leginkább Shelov-t foglalkoztatta, de azt kell hogy mondjam, hogy nem lett túl izgalmas karakter, a szitun kívül amibe keveredik, nincs benne semmi érdekes. Bár ez a többi szereplőre is igaz, azzal a különbséggel, hogy futballhuligánokat nem mindennap lát az ember, de nyikhaj egyetemistákat annál gyakrabban.

 

A rendezői munkában azt hiszem nem nagyon van mit dicsérni, megmutatja London egy másik arcát (bár azt hiszem a királynő szigetéről ilyet láttunk a trainspottingban is), bár mivel a rendezőnek nem sok köze van London egyik arcához sem, ezt inkább Dougie nevéhez írjuk fel. Mindent összevetve, azt hiszem minden hiteles a filmben, leszámítva a karaktereket, és a fotókat. Alexander egyébként biztos nagyot üt ezzel a filmmel, mivel meglepően európai. Hiába aki a német tv-n nőtt fel, az európai marad is, akármennyit járjon a UCLA-re. A zene jól össsze lett válogatva, látszik hogy a rendező megnézett pár angol filmet (nekem a klipszerű jelenetekről a 28 nappal később jutott eszembe, ahol a zombiölés, olyan volt mint egy hardcore csonkolós metálkoncert).

 

Azért mégiscsak érdemes megnézni a filmet, szép volt Dougie!

 

 

Stay - Maradj

 

Sok ötlet összegzése kevés ötlettel

Marc Forster

A stay első látásra olyan mintha a Lost Highwayt összerakták volna az Egy makulátlan elme örök ragyogásával. A történet nem sok újat hoz, és nem rendelkezik olyan mély tartalmakkal mint a fent említett két alkotás, dehát mit várjunk a Trója írójától... Azonban a rendező igen jól elkapta a probléma hangulatát. A horror és a krimi közt feszülő vékony szálon egyensúlyozik, közben fantasztikus képi világot varázsolva elénk, melyben szétesik a valóság és pattanásig feszül a magára maradt egyén kétségbeesése. Nem a történet ragad magával hanem annak remek megjelenítése.

De hogy milyen is a történet? Vegyük sorra hogy David Benioff honnan milyen motívumokat vadászott össze. Először is a nagy kérdés: mi különbözteti meg az ember fejében hallatszó hangokat a valóságban hallottaktól. Ez egyértelmű utalás a Mátrixban csontig rágott problémára. Aztán a skizofrénia csupán filmekből összeválogatott elemei, melyek között felismerhetjük az Azonosság darabokból álló személyiségét, és a Harcosok klubjának önmagát kivetítő hősét. Aztán ott van a mély emlék amiről talán eszünkbe jut a K-pax figurája aki valami szörnyű emléket hordoz, de nem tudjuk pontosan mit. Ezt a feszültséget is ismerjük már. A skizofrénia egyébként is kezd elég bejáratott téma lenni, lassan kimerülnek a lehetőségei. Ami talán új, az az őrület és a valóság megkülönböztetésének nehézsége, remek jelenet ebből a szempontból az amikor Henry hangokat hall, azokat leírja, majd felolvassa azokat a mondatokat amik elhangzanak a szobában. Bár a csodálatos elmében hasonló helyzetben találja magát a főhős. No meg érdekes próbálkozás egy kis misztikát belevinni, a meggyógyított vak emberrel, persze a végén lelövik a poént, hogy Henry valódi apja az öreg, ám talán reménykedhetünk benne hogy a Kontrol ihlette ezt a fajta misztikát. Hasonlóan európai típusú az egyik metrós jelenet amikor a szinesbőrű lány felismeri Henryt és minden előzmény nélkül odaszól neki és közli vele. A lezáratlan végszó pedig ismét az Azonosság zárójelenetét ("nem kegyelmezünk a kurváknak") juttatja eszünkbe, amivel a történetet három pont zárhatja le. Ez tehát a történet, néhány jó ötlet skizofrénes közhelyek között elrejtve. De mégis miért érdemes ezek után megnézni?

Marc Forster azt kell hogy mondjam hogy kitett magáért. Lehet hogy nem ő választotta a történetet, de kihozott belőle mindent amit egy ilyen problémából ki lehet. A jelenetek egymásba olvadnak, a valóság megszokott rendje elveszti minden jelentőségét, a dolgok olyan mértékig összesűrűsödnek hogy a karakterek a képkockákon saját magukkal együtt szerepelnek. A filmben ez a folyamat ráadásul finoman fokozódik, először még csak néhány átmenettel csúsznak egybe a képek, de az egybecsúszások átfedésekké válnak, és hirtelen már több jelenetet látunk egyszerre. Sőt a sűrűsödés is egyre gyakrabb, alig tudjuk elválasztani egymástól a jeleneteket. Az átfedések nagyon szépen sikerültek, a megfelelő ritmusban, nem túl gyakran, de a feszültebb jeleneteknél ezeket is bővebben mérték. Talán a legmeglepőbb amikor Sam Henry anyját keresi fel, és még látjuk kilépni a kocsiból mikor már megy is fel a távolabb lévő lépcsőn. A tetőpont nyugodt, szürreális hídjelenete, a teljesen szétesett valóságban pedig elég jól zárja ezt a zavaros, a végére montázzsá gyorsult jelenetsort. Mindez gyönyörűen fotózva, remekül vágva, és a megfelelő zenével, de ezekről úgyis mindenki meggyőződik majd.

Inkább úgy érdemes nézni ezt a filmet mint a téma eddigi változatainak összegzését, nem pedig mint valami eredeti, gondolkodtató filmet. Ehhez meg csak jól kell szórakozni.

 

 

Syriana/Szíriána

 

Eposz négy államra

 

Stephen Gaghan

A rendezőről mindenképp el kell mondani hogy nem igazán rendezett még filmeket, inkább forgatókönyvíróként dolgozott, az ő nevéhez fűződik a Traffic, és a 2000-es Rules of Engagement forgatókönyve. Ezek a filmek kemény alapokat adnak a munkásságának, melyet ezzel a rendezéssel csak tovább erősít.

A filmről több helyen olvastam jókat amik után nehéz megszólalni. Nem mondanám bonyolult filmnek, nem úgy áll fel mellőle az ember, hogy azon gondolkozik, miről is szólt. Inkább azt mondanám súlyozó film. Olyan ami érezteti a helyzet komolyságát, amitől az embernek elnehezedik a kedve. A vége felé a drámai csúcsponton, sajnálhatja minden jóérzésű demokrata, hogy ilyen világban él. És sajnálhatja azt is, hogy ilyen országban.

A film alapvetően politikai üzenetű, amelynek két, vagy esetleg három szintjét különíthetjük el. Az első a szembetűnő szint, arról hogy a keleten nem mindenki ragadt le a középkornál, arról hogy amerika, a szabadság hazája, megtartja a szabadságot magának, és arról hogy mindent az energetikai nagyvállalatok irányítanak. Ezek nem túl meglepő információk, mindenkinek van otthon a hűtőben, higgadtabbaknak csak a kamrában vagy a pincében, erről elmélete. Mindez olyan finomságokkal füszerezve mint a film elején a hajnali hangulat, a film végén pedig az alkonyat utáni képek, film elején a munkába indulás, film végén pedig a hazatérés, azt az érzetet keltve hogy ez is csak egy munkanap volt Amerikában, Svájcban vagy a közel keleten. De beszélhetnénk a kertészkedésről, amit az öreg Mr. Whiting a film elején olyan nyugodtan művel, mialatt azonnal nyilvánvalóvá válik hogy a világgazdaság kertjét is ő rendezgeti. Nem elhanyagolható Whiting neve, és makulátlan külseje, ami arra utal hogy a közélet abszolút feje, megfoghatatlan ember aki nyugodtan alussza otthon az álmát. Vagy a Rockefeller video, amit Woodman néz az irodájában (Rockefeller éppen egy baptista éneket vezényel egy kórusnak valahol a trópusokon).

Azonban a második szint sokkal érdekesebb, amiről a film szerintem valójában szól, és amiért magáénak érezheti a történet helyszínein kívül élő ember is. Ez pedig a hatalom és annak teljhatalma. Erre a film nem szán annyit mint az előző szálra, érthető okokból. Az ábrázolásból teljesen kimarad az átlagember sorsalakító szerepe. Egy apró mozzanat csupán a végén, az ami utal arra, hogy itt az egyes emberekre milyen sors vár. Itt nyilván a szivattyúk felrobbanására gondolok, ahol úgy tűnik mintha a közember beleszólna ezekbe a nagy játékokba. Azonban a film nézőpontjából ez inkább a terrorizmus illusztrációja, ami egy újabb adalékkal szolgál az elsődleges jelentéstartalomhoz. Ám közben végig olyan erők feszülnek egymásnak, amikben egy felkészült CIA ügynök csupán közkatona lehet. Hol rejtőzik a magánember? Az emír fiatalabb fiának gyengeségében, Woodman elhatározásában hogy kiáll az idősebb herceg mellett, ha el is veszíti a családját ezért, vagy Bob dühében aki megpróbálja megakadályozni a herceg halálát. De az ember elbukik a politika és a gazdaság hullámai között. Holiday apja nem tudja megmenteni a fia lelkét, Woodman hiába adna jó tanácsokat az hercegnek, Bob késve érkezik. A pattanásig feszült helyzet lassan leépül mígnem a remény szikrája is elhamvad, hogy egyszer demokrácia legyen Iránban. De mit is mond nekük a második olvasat? Azt hogy nem különbözik a mi világunk az arad sejkek világától. A hatalmasok jól tartják a népet, elkötik a szemüket, és néhányan meghalnak olykor-olykor. De mindenki pártolja a jólét növekedését. Hiába van Amerikában bíróság, igazából ennek a bíróságnak az az érdeke hogy Amerika jól éljen. Ezért a jólétért pedig majd megdolgoznak azok akik vagy nem akarnak, vagy még így úgy nyugodtan tudnak aludni éjszaka, hogy közben embereket és államokat tesznek tönkre. A film ezen mondanivalója érinti alulról a harmadikat. Ugyanis itt már megjelenik az az üzenet mely szerint az alkotmányos demokrácia az egyetlen kivezető út. Ez a demokrácia amit az emír idősebb fia kíván létrehozni. Ez az ami Woodman szerint az országot előrelendítené. Nem véletlen hogy Woodman Svájci tanácsadó, aki független, és az az érdeke hogy a gazdaság fejlődjön. Meg kell még említeni a Kínaiakat akik csupán feltűnnek a filmben, de nem sok szerep jut nekik. Ők csupán gazdasági alternatívát jelentenek a herceg számára.

A harmadik jelentéssík egyértelműen hazaszól, így nem igen kívánok róla hosszabban írni. Csupán arról van szó, hogy az Amerikai tulajdonú vállalatok nem ismerik fel azt a társadalmi felelősséget amit a vállukon hordoznak. És ebből a felelősségből és ebből a vétekből részt vállal az egész amerikai társadalom. Hiszen az amerikai nép jóléte a csukott szemeken múlik. Ha lebuknának a nagycégek vezetői, és megsemmisítenének egy pár szerződést akkor amerika rosszabbul élne. Ezért aztán Amerika nem fogja meglépni ezt. A filmből kimaradt az ENSZ mint esetleges tényező. Bár tudjuk hogy nem sokat tud tenni az ügyben, de a tétlensége legalább megjelenhetett volna. A film készítői azonban úgy láthatták hogy az ENSZ nem sok szerepet vállal a világpolitikában. Ez is megjelenhet a harmadik síkon, bár én nem hiszem hogy ez szándékos lett volna.

A film tehát több mint nézhető. Kiemelkedő alkotás, bár itt-ott érződik hogy lehagytak részeket, amik több figyelmet érdemeltek volna. Például hiányoltam az emberi élet értékének hangsúlyát a merénylet után, hogy mennyire nem éri meg az ember élete az egészet, bár talán még így is átjött ebből valami. Igazából a fő cél annak bemutatása hogy Amerika kíméletlenül leszámol a demokratikus törekvésekkel, mert nem versenyképes partner és ezt csak úgy tudja kompenzálni ha kiiktatja a versenyt. Ezt azonban nem járja körül eléggé a film. Nem derül ki hogy mitől zuhan az Amerikai gazdaság, nem tudjuk meg mi a baj, miért kellenek ezek az eszközök. Pozitívum viszont hogy nem kíván belemerülni az aktuálpolitiába, és szót sem ejt elnökről és korményérdekeltségekről. Egyszerűen azt mondja hogy a kormány, sőt az egész ország eladta magát.

A végének pesszimista hangulatát növeli Woodman elhatározásának komolysága, aki hátrahagy mindent egy születő demokráciáért, de minden hiába. Így ez után svájcból visszatér amerikába, ezzel feladva az elveit, beállva abba a jólétbe aminek az igénye elpusztította azt amiért mindent kész lett volna feláldozni.

A kamerahsználatról még érdemes megjegyezni hogy jellegzetesen európai ritmusban jár, bár mintha Tarantino is hatott volna kicsit a szerzőre. Sok a közelkép, nincsen meg az a tipikus dinamikus mozgás, suhogás ami mondjuk a Fegyverneppernél szembetűnő volt. A zene jól tükrözi a minden mindegy hangulatot, elengedett, kitartott véghangok, amelyek lassan elhalnak az újabb ütem előtt, de mindez alatt a mélyben halkan pulzál a világgazdaság tözsdetempót idéző remegése, majd egy-egy üstdob kovácsolja örök ismétlődésbe a halk méhrajt, ami alól kihallatszik egy-egy iszlám ima.

Mindekinek ajánlom, főleg azoknak akik azt gondolják minden rendben megy a maga útján.

 

 

Crash - Ütközések

 

Szocio-bérház

Ez inkább annak lesz érdekes aki még nem látta filmet, és kiváncsi mi ért ezen két oszkárt (nem is akármilyet, az író-rendező kapta a legjobb film és legjobb eredeti forgatókönyv díjat). De kis is ez az alak? A neve Paul Haggis. Eddig leginkább (talán két kivétel ha akad) csak tévés dolgai voltak, de az imdb-n már 2007-re is beharangozták a programját. Persze érthető. Mielőtt bármi rosszat mondanék, szögezzük le hogy a film megérdemelte az oszkárt. Azt hiszem mind a kettőt.

Paul Haggis

De lássuk a filmet. Rasszizmus. Áááá, pfúj, elég, a csapból is az folyik...Dühödt négerek forgatnak fekete filmeket, ahol csak néhány statisztát alkalmaznak, verőlegénynek, vagy, fehérek arról hogy mégis milyen rossz a négereknek. Sokaknak elegük van már az olyan mondatból hogy, "egy olyan ország mint amerika nem engedheti meg magának hogy bárki a másik talpát nyalja, csak azért mert más színű a bőre". És sokan hozzáteszik, hogy ehhez a világon mindenütt több kell. De mégis mit lehet még erről a témáról elmondani?

Haggis azt hiszem nem sodor minket forradalmi felismerések felé, de szó ami szó szépen összefoglalta a téma lényegét, nem túlozva, nem sarkítva, emészthető társadalmi problémát tálal elénk. A cselekmény több szálon fut, a társadalom több rétegében játszódik, bár jórészt megmarad egy alsóközéposztály-beli szinten, ahol több náció él együtt. A cselekmény több egymástól elkülönülő fonala, a történetben egyre közelebb ér egymáshoz. A szereplőkben egyre inkább nő a feszültség, amit az egymás iránti agresszióban vezetnek le, amire jó indok a faji megkülönböztetés. Mindeközben Graham detektív néha-néha elemzi a helyzetet, ami mögött finom füleknek felsejlik a rendezői vélemény is, bár cseppet sem erőszakosan, sőt már-már az allegória finomságát súrolva. A filmben talán mindenki elbukik, és mindenkiről kiderül hogy legbelül rasszista, bármi is legyen ennek az oka. A krízishelyzetek mindenkit megviselnek, és a félelem hogy más típusú emberek között kell élnünk, mindannyiunkat belekergetnek ebbe az őrületbe. Persze van kiút amit sokan talán kicsit csepegősnek találhatnak. Azonban valljuk be, nem lenne értelme végigülni egy ilyen hosszú filmet azért amit a busz ablakából is láthatunk.

Magyarországon talán ez a film nem üt akkorát, bár itt is vannak olyan helyek, ahol érdemes lenne megnézni. A fogyasztást csupán az nehezíti meg, hogy a film végtelenül irónikus, így nem igazolja egyikünket sem. A felépítése talán ahhoz hasonlítható, mint mikor a kamera végigpásztázza egy bérház oldalán valami olcsó klippben, különböző emberi sorsokat mutatva. Itt a bérház Los Angeles, és a sorsok egymásba ütköznek néha, "hogy történjen végre valami". Ezért aztán nehezen azonosulhat az ember a szereplőkkel, így hát marad Graham, aki ridegen, kívülről szemléli az eseményeket, mígnem, az anyja rámutat hogy ő sem (azaz mi) mentheti fel magát, hogy nincsenek hősök, csak áldozatok, és mi csak az áldozatok számát csökkenthetjük. A követett sorsok közül néhány elgondolkodik ennek az egy napnak a hatására, mások csak élik tovább az életüket. Van aki megvilágosodik, van aki meghal, van aki elkárhozik, és van aki csak töpreng a dolgokon, és az érintés hiányán...

 

 

Lord of War - Fegyvernepper 

 

avagy a képmutatás balettje

A filmet megnézve az embernek az az érzése lehet, mint valami globalizáció-ellenes reklám megtekintése után.

Na jó azért a filmet ennyivel talán mégse kellene elintézni. Nem mondanám hogy olyan erős alkotás mint az előző film amiről beszéltünk, de elgondolkodtató, hogy miért is került a mozikba. Andrew Niccol-tól egyébként megszokhattuk a nem túl művészi mégis erős mondanivalóval bíró filmeket (ő írta ugyanis többek közt a Terminált, a Truman showt és a Gattacát, melyek közül többet ő is rendezett meg). Ha nem lenne pofátlanság ilyet mondani, akkor azt mondanám, hogy az ő filmjei kimondják amire már sokan gondolnak. Persze nehéz lenne teljesen új témákkal előjönni. Szóval nem mondhatnánk hogy metafizikai természetű filmekkel rukkol elő, de ez semmivel nem csökkenti a jelentőségét, csupán az aktualitása rövidebb távú.

Andrew Niccol

De a tiszteletkörök után nézzük a filmet! Cage nem túl izgalmas narratív szerepben tűnik fel, megmutatva a gonosz ember arendti valóságát, a hivatalnokot akit nem érdekel mit tesz. A figura magában izgalmas, de nem tud eléggé elszakadni a rendezői nézőponttól. Na azért nem kell azt gondolni hogy ez nagy hiba lenne, de a drámaiságon talán növelt volna egy olyan felismerés ami által a főszereplő szembesül azzal amit tesz. Ő viszont megmaradt végig rendezőnek, a jelleme nem sokat változott, egyre elszántabb lett, végig ésszerűen cselekedett. Szóval a szerep nem nehéz, de Cage azért úgy gondolom jól játsza, nem spirázza túl vagy ilyesmi. A rendezői munka egyébként emlékeztet kicsit a Requiem egy álomért-ra, nem csak a drog miatt, hanem a finálé zeneisége, és a hangvétel könnyedsége miatt is. Van a filmnek egy része ahol az embernek szinte kedve támad fegyverrel kereskedni. E mögött talán a Lynchnél is meglévő gondolat áll, miszerint a nézőnek át kell élnie a föszereplő érzéseit. Bár ezt én inkább csak lehetőségnek tartom, nem szükségszerűen szándékolt, bár a rendezőnél új fogás.

A történet, egy elég hosszú narratív szálról vett válogatás. Főszereplőnk pályafutása az apróbb üzletektől indulva ér el a világkereskedelmi szintre, ügyes trükkök segítségével. A cselekmény idejének tág volta miatt nem nagyon lehetnek kifogásaink a narratívában észrevehető törésekkel szemben, mivel az életben ugye bármi megtörténhet, és hát a balladai homály sokmindent elfed hőseink életéből. Mégis a töredezettség eredményeként az az érzése az embernek, hogyha kicsit megkeverik az események sorrendjét, akkor kész a ponyvaregény újabb változata. Érződik a dramaturgiai igény, bizonyos szereplők időleges félreállítására, és visszahívására, ami leginkább Leto figurájánál figyelhető meg (drogossá válik, majd jó útra tér aztán a bátyja elhívja Afrikába és ott meghal). Szóval a bonyodalom és az izgalom fokozása szerintem enyhe mesterkéltséggel van megáldva, azonban az élet hosszú és bonyolult, ezért az ilyesmi megtörténhet, csupán azzal van gond, hogy a film élvezetében zavar kicsit, nem a hihetőségben.

A széthúzott szál miatt a figurák háttérbe szorulnak a történettel és a mondanivalóval szemben, bár rendezőnktől azt hiszem egyébként sem megszokottak a finom jellemrajzok. De beszéljünk erről egy kicsit. Nagyon tetszett az emberi kapcsolatok és a látszatvilág megjelenése. Orlov élete a hazugságból nő ki, és abban is rohad el. Ám ez a hazugság a világunkra is ugyan úgy igaz, mint az ő életére. Ugyebár az Orlov család igazi neve nem Orlov, és ugyebár katolikus családként mégis Zsidó életmódot folytatnak, hogy elfogadtassák magukat Amerikában. Ez talán a rendező szociális fájdalmairól is elárul egyet s mást. Yuri munkája is a hazugságról szól, kapcsolatait pedig hazugságból meríti (a szinagógából ismert Zsidók közül kerül ki első forrása is akitől uzikat vesz a környékbeli gengsztereknek). És persze a korrupt katonák sokasága is a hazugságból tudja fenntartani a fegyverkereskedelmet. Maga a fegyverkereskedés is elengedhetetlenné teszi a hazugságot. Majd megjelenik a párkapcsolat ahol szintén a látszat lesz az ütőkártya (Orlov légitársaság). A film egyik érzékeny mondanivalója a feleség viselkedése a férjével szemben. A feleség (mondjuk az emberi társadalom) szüleit (igen sokak valamilyen rokonát) illegális fegyverrel ölték meg. Ő azonban nem kérdez rá hogy honnan a nagy vagyon. Ám mikor rájön, Yuri megígéri neki hogy abbahagyja amit csinál. Azaz ha mi mindennapi emberek rákérdezünk, hogy honnan a nagy pénz, akkor a hatalom elszégyelli magát. Ekkor derül ki az is hogy Orlov nem haszonszerzésből csinálja amit csinál, vagy mert azt jónak gondolja (bár számtalanszor megmagyarázza hogy ő nem csinál semmi rosszat) hanem azért mert ebben jó. Ebben hasonlít kicsit Arendt jeruzsálemi Eichmannjára, akit nem érdekelt a zsidók sorsa, amikor megszervezte kitelepítésüket, csak az, hogy növelje a hatékonyságot, mert fel akart jutni a hivatali létra tetjére. Yuriban is megvan ugyanez. Undorodik azoktól a diktátoroktól akikkel kapcsolatban van. A felesége az egyetlen, aki mérsékelni tudja a vágyat benne, hogy "jó legyen". A jó itt természetesen stratégiai szempontból értendő. A film egy érzkeny bár újdonságként azt hiszem nem ható megkülönböztetésre hívja fel a figyelmet, a hatékonyság és a helyesség kapcsán. De sajnos már nem lehet kiszállni. Úgy tűnik minden jóra fordul, bár szerintem ez a rész kicsit rövid lett, és Yuri végig cinikus marad jó útra térésével kapcsolatban, így nem sajnáljuk akkor amikor kötélnek áll régi ismerőse Andre Baptiste ajánlatára. Ekkor hívja magával Vit-et, aki nekem úgy tűnt hogy kicsit fölösleges része ennek az epizódnak, hiszen az indok az hogy nem bízhat senkiben Afrikában, ezért kell neki valaki aki fedezi hátulról. Ám egész Nyugat-Afrikával szemben nem sokat érhetett Vit segítsége. (A teljesen összetört, labilis, többször visszaesett drogos Vit csak arra volt jó hogy a dráma beteljesedjen). Orlovot persze teljesen összetöri testvére halála, de ekkor sem riad el ettől az élettől. Mert annyira köti az az érzés hogy ebben jó. Mindenki elhagyja, teljes személyes apokalipszisen megy át, mire a kihallgatásra ér. Itt végre a törvény elé állítják, de nem adatik meg neki a bűnhődés öröme, mert a hatalom megmenti. Talán ez az a pont ami a legszomorúbb, mert ez a világról való kinyilatkoztatásként zárja a filmet, Orlov pedig a rendező szavaival értelmezi az egész film lehetségességét, elmagyarázza hogyan is lehetséges hogy ebben a világban ekkora üzlet a fegyver. Az ügynök szavai zárják a jelenetet, bár szerintem nyugodtan mondhatná azt hogy mind a pokolban vagyunk, nem csak Yuri, de a rendező-író úgy látszik mérsékelni akarta a drámai hatást.

A végén persze Yuri nem tud elszakadni életétől, és tovább folytatja az üzletet, amiből megintcsak látszik hogy ezt az üzletért magáért csinálja és nem valami felsőbb vagy mögöttes jó érdekébe. Nincs kit eltartania és nem akar jót cselekedni. Egyszerű játéka csak a társadalomnak. Ha ő nem tenné, megtenné más.

A film egyébként tele van ilyen utalásokkal. Andre Baptiste Bush-ra hivatkozva menti fel magát a választási csalás bűne alól, ahol szintén visszatér a hazug társadalmi szerepe. Ha hazudsz akkor rád fognak hivatkozni a hazugságok esetében. Vagy amikor a szovjet őrnagy rákérdez, hogy mi lesz ha valaki rájön a fegyveres trükkre, akkor a válasz úgy hangzik, hogy bevonjuk őt is. Hiszen ha elég pénz van az üzletben akkor sokmindenkit be lehet vonni, egyszerűbb mint bújkálni. Az ilyen mondatoktól a film olyan lesz mint egy anekdotagyűjtemény, ami ebben a filmben kifejezetten jópontként hat. Kicsit filozófikusabbá teszi a történetet. Látszik hogy a rendezőnek (aki jórészt csak saját filmeket csinál) régóta a begyében lehet a téma. Ám ez maga után vonja hogy a filmnek a filmművészetin kívül más értékei is vannak, amik talán túl is szárnyalják az előpbbieket.

Szóval a film igen jól sikerült, eltekintve a durva dramaturgiai megoldásoktól. Nem finom de könnyed film, mint egy tál habos sós-mogyoró. Érzi az ember hogy nem tudja csak nyelni, rágni is kell, a hab sokmindenért kárpótol. A felvetődő kérdések miatt pedig vétek lenne kihagyni a filmet, hiszen nagy valószínűséggel alapfilmnek mondhatjuk. Populáris limonádé egy jó adag társadalmi érzékenység-whiskyvel.